Egy hihetetlenül kalandos nap margójára
A szombati tréningek kezdenek egyre inkább önismereti tréninggé is válni én pedig csak kapkodom a fejem és pislogok, hogy mi történik itt.
Már az előző heti edzés is olyan számomra tanulságos és a saját elakadásaimra rámutató történésekkel volt tele, hogy egész héten ezeket próbáltam értelmezni.
De ez a hétvége még azt is fölözte.
Erre a tréningre már a kora reggeli készülődésem sem úgy indult ahogy szokott.
Az autóm szervízben ezért egy másik futóval megbeszéltük, hogy megyek vele. De mivel neki közbe jött valami ezért egy számomra teljesen ismeretlen lány ajánlotta fel, hogy majd ő vezet és felvesz engem, mivel ő is szeretné kipróbálni ezeket az edzéseket. Én már ettől kissé feszélyezve éreztem magam aznap reggel, de aztán ez gyorsan elillant, mert Lucia nagyon nyitott kedves lány és sokat tudtunk beszélgetni.
Olyan hegyhez vezetett az utunk ahol eddig egyikünk sem járt ezért a google térkép segítségével próbáltunk odajutni.
Gondoltuk mi baj lehet?
HAHAHA
Már amikor az előttünk levő út egyre keskenyebb, kihaltabb, elhagyatottabb lett akkor már gondolkoztunk azon, hogy talán ez nem a jó út? De azért követtük a térképet, mert visszaforulni is nehéz lett volna.
Több helyen vízátfolyások keresztezték az utat ami tele volt gödrökkel amikbe bele-bele huppanva a kocsi kerekével együtt az autó alja is itt-ott leért.
Kezdett egészen félelmetessé válni az utunk amikor a térkép által mutatott út egy folyóvá változott. Értsd ezt úgy, hogy amit a térkép mutatott utat, hogy forduljunk rá az a folyó volt. Nem volt más ötletünk a folyó mellett egy úton indultunk tovább, amit egyébként a térképen sehol sem láttunk. Ezen az úton haladva eljutottunk arra a pontra amikor mindketten már azt gondoltuk ideje segítséget kérni. Ekkor már egyébként is 8 óra volt és akkorra kellett volna érkezzünk a tréningre. A térkép szerint csupán 1km-re voltunk a céltól de valahogy mégis annyira messze.
Ez a pont a képen látható
Tulajdonképpen egyszerűen egy a folyó által alámosott és beszakadt útszakaszon találtuk magunkat ahol nem csak tovább menni, de visszafordulni sem tudtunk.
Szerencsére a tréninget vezetők között akadt valaki (Jim) aki tudott nekünk telefonon segíteni. Megosztottuk vele a helyzetünket és úgy navigált minket telefonon. Persze ehhez előbb vissza kellett tolatni ezen a gyönyörű úton kb 2 km-t 😀
Kb 1 órás késéssel és nem tudom milyen mennyiségű adrenalinnal a szervezetünkben érkeztünk meg a hegyhez amit azon a napon meg szerettünk volna mászni. Én eufória tekintetében már ekkor olyan voltam, mintha túl lennék a 3 órás tréningen. Még egy kilométert sem futottam, sétáltam, másztam, de már mentálisan szerintem abban az állapotban voltam, mint több órás edzés után szoktam lenni.
Az elmúlt napok esőzései miatt a hegyről mindenfelé hömpölygött és zúdult le a víz, ami az akkor is folyamatos eső miatt tulajdonképpen jelentőségét is vesztette. Ígyis-úgyis bőrig ázunk, ezért teljesen elengedtük azt, hogy mi vizesek leszünk. Elindultunk felfelé a hegyen amit sűrű ködfelhő fedett be.
Amikor egyre fentebb értünk több helyen a sziklákon felkapaszkodva vezetett az utunk egy nagyon meredek hegyoldalban. Tulajdonképpen egyik oldalt a sziklafal másik oldalt a szakadék, 1 személyes ösvényen haladva, a talajon pedig a folyamatosan lábad alól kigördülő kövekkel és a lefelé zúduló vízzel. Nem igazán tudom, hogy a köd vagy a már az edzést megelőző történések váltották ki belőlem, de olyan tériszonyom lett, hogy azt éreztem nem mehetek tovább, mert nem fogok tudni lejönni.
Én tisztában vagyok azzal, hogy vannak ilyen problémáim, már talán 20 éve is annak, hogy ez egy toronylátogatás alkalmával elkezdődött, de eddig mindig legyőztem ezt az érzést azzal, hogy csak a lábamat néztem és amíg nem nézek le semmi gond.
Viszont ezen a hegyoldalon annyira keskeny ösvény volt, hogy az jutott eszembe, hogy felfelé még oké, de lefelé nem fogom tudni nem látni, hogy egy semmibe, ködbe vesző szakadék van mellettem és nem fogok tudni lejönni.
Jeleztem is a túravezetőnek, aki aznap egyszer már kimentett minket a bajból, hogy bizony én ide nem tudok felmenni. Kisebb megbeszélés után elindult velem lefelé az ösvényen, hogy visszakísér engem a meredek ösvényen.
Jim nagyon kedvesen végig beszélgetett velem és körülbelül félúton járhattunk már amikor megkérdezte mivel foglalkozom.
A válaszom: I am a nutritionist and a loser.
Azt hiszem ez volt az a pillanat amikor a ‘mekkora hülye vagyok, hogy én azt gondoltam , hogy tériszonnyal ide fel tudok majd menni’ átalakult és így visszhangzott a fejemben: ‘mekkora hülye vagyok, hogy nem mentem fel, ha most nem akkor majd mikor?’
Ekkor megjelent velünk szemben Eunan aki a túrákat szervezi és Jim mesélte neki mi történt.
Eközben az én fejemben már az alábbi gondolatok cikáztak: mekkora hülye vagyok, hát én itt akarok futni szeptemberben! Ez a hegy a célversenyem egyik szakasza, ha most nem megyek fel akkor mi lesz szeptemberben? Hogyan akarok én majd itt futni? Simán lehet akkor is ilyen időjárás , meglehet hogy ugyanilyen látási viszonyok lesznek majd. Ha én itt és most nem küzdöm le a félelmemet akkor otthon fogok pityeregni, hogy oda az idei célversenyem. Amire nem mellesleg 4 éve várok, hogy részt tudjak venni rajta és komoly munkám van már a felkészülésben.
Ebben a pillanatban ők is befejezték a beszélgetést, mint én magammal, és feltették nekem a kérdést: nem akarod újra megpróbálni?
Néhány extra kérdés után , minthogy ha újra tériszonyom lesz visszajön e velem valaki, gyorsan rávágtam hogy de igen, leginkább azért mert nekem itt kell futnom majd szeptemberben.
Eunan gyorsan eldöntötte, hogy másik útvonalon megyünk újra fel és akkor hátha nem lesz gond.
Igaza is lett. Másodszor nekifutva már semmi problémám nem volt. De azért hozzá kell tenni, hogy egyszer sem néztem lefelé, csak és kizárólag a cipőmre és felfelé koncentráltam. Észre sem vettem már fent is voltunk a hegy tetején.
A csodás kilátás
Bármilyen hihetetlen ez a hegy kilátás nélkül is csodálatos és a ködnek köszönhetően borzasztóan misztikus. Abban biztos vagyok, hogy ilyen időjárási körülmények között egyedül biztosan nem mennék fel, mert az ember egyáltalán nem látja merre kell mennie. De ennek kapcsán most azt is megtanultam, hogy amikor köd van vagy nem találom az útvonalat, akkor a kövekből kirakott kőrakásokat kell követnem ahhoz hogy megtaláljam a lefelé vezető ösvényt.
A hazafelé vezető úton nem tudom hányszor volt olyan pillanat, hogy összenéztünk Luciával és elnevettük magunkat, hogy ez micsoda egy nap volt, dupla kalanddal. Tulajdonképpen nagyon szerencsésnek érzem magam és hálás vagyok azért, hogy egy olyan ember ült mellettem, aki hasonlóan gondolkozik mint én és nem kezdett el ő sem pánikba esni és esetleg hibáztatni bárkit azért amilyen helyzetbe kerültünk, hanem végig a megoldást keresve és egymást támogatva tudtunk átmenni ezeken a kalandokon aznap.
Ezeknek a tréningeknek a helyszínei, egytől-egyik olyan kézzel fogható és megmagyarázhatatlan energiákkal vannak teli amelyek szó szerint rabul ejtik az embert aki valaha ezekre a földekre betette a lábát. Nem tudsz tőle szabadulni, folyamatosan hív vissza. Amikor én ezekről a tréningekről hazajövök minden egyes alkalommal azt érzem, hogy a lelkem még ott maradt és meg kell várjam, hogy hazaérjen. Minden egyes alkalommal még napokig a hétvége eseményinek és látványának vagyok a rabja és amikor ez kezd múlni akkor pedig már azt várom, hogy mikor jön az üzenet arról, hogy ezen a szombaton hová vezet az utunk.
Azt, hogy számomra milyen tanulságokat rejtett ez a nap azt inkább megtartom magamnak, de így utólag hihetetlenül büszke vagyok magamra, hogy leküzdöttem a félelmeimet és fel mertem menni, majd le is mertem jönni nyafogás nélkül és végig élveztem az utat.
Nagyon hálás vagyok Jimnek és Eunannek a sok bíztatásért és segítségért. Minden tekintetben csodálatos nap volt. Remélem még megannyi ilyen csodás napon lesz alkalmam odakint lenni.
Ha tetszett a cikk oszd meg a közösségi médiában és hasonló tartalmakért kövesd az oldalt.
Köszönöm
